Károly király élete tele volt küzdelmekkel: a szigorú nevelés, az elvárások és a különböző ellentmondások alakították sorsát. Gyermekkorától kezdve érzékeny és sebezhető lény volt, aki a szigorú apai elvárások között próbálta megtalálni saját útját. Az iskolai évek során küzdött az elfogadásért és a barátságért, miközben az intézményesített bántalmazások ellen is meg kellett védenie magát.
Az aprócska fiú már a kezdetektől fogva érzékeny volt, úgy is mondhatnánk, finomra hangolt antennái hiperérzékenyek voltak a különféle sértésekre és a gyermekkori neveléssel együtt járó dorgálásokra egyárant.
Egy ebéd alkalmával Broadlandsben, Fülöp herceg nagybátyjának, Louis Mountbatten-nek otthonában a vendégeknek egy klasszikus angol gyümölcsöt, vadszamócát szolgáltak fel. Az akkortájt nyolcéves Károly módszeresen elkezdte eltávolítani a tányérján lévő bogyók szárát. „Ne szedd ki azokat” – mondta Edwina Mountbatten – a száruknál fogva felszedheted őket, és mehetnek is a cukorba”. Pillanatokkal később unokatestvére, Pamela Hicks észrevette, hogy „szegény gyerek megpróbálja visszatenni az összes szárat. Ez szomorú volt, ugyanakkor messzemenően kifejezte, hogy mennyire érzékeny”.
Fülöp természetesen látta, hogy ezek az általa nem kedvelt, sőt megvetett vonások kezdenek kialakulni, ezért aggódott, hogy elsőszülött fia gyenge és sebezhető lesz: nekilátott, hogy megkeményítse őt. A szigorú apa többnyire nyers eszközökhöz fordult, nem tudott ellenállni a személyes(kedő) megjegyzéseknek. Jóllehet, kifejezetten szarkasztikus volt a lányával, Annával is, ám a már akkor is magabiztos, extrovertált nő, könnyedén vissza tudott vágni, míg az ifjú herceg egyre jobban visszahúzódott az általa kreált védelmező burokba. Egy interjúban, amikor Károly már 20 éves volt, arra a kérdésre, hogy apja „keményen fegyelmező” volt-e, a fiatal férfi habozás nélkül válaszolt: „Egész idő alatt, igen”.
Amikor édesanyja, Erzsébet váratlanul királynő lett, mérhetetlen elkötelezettsége még kevesebb időt engedett gyermekei nevelésére, a legfontosabb családi döntések meghozatalában egyre inkább határozott természetű férjére támaszkodott. Egyik szülő sem volt ugyanakkor „fizikailag megnyilvánuló” típus, vagyis a testi kontaktuson alapuló tapintható kapcsolat hiánya szinte fájdalmasan nyilvánvaló volt. Erre kiemelkedő példa, 1954 májusa, amikoris a királynő és Fülöp herceg közel hat hónapos távollét után – a Nemzetközösség országaiba tett körútjukon voltak – kézfogással üdvözölték az ötéves Károlyt és a hároméves Annát. Martin Charteris, Erzsébet egykori magántitkára megjegyezte, hogy a gyermek számára „bizonyára érthetetlen volt természetes anya-fiú kapcsolat”.
Károlyt anyai nagyanyja, az anyakirályné azonban a kissé hűvös szülők ellenpólusaként működött: elkényeztette a kisfiút, aki már kétéves korában az ágyán ült, rúzsaival játszott, csörgette a tetejüket, csodálta a színeket. Soha nem habozott, hogy unokájának megadja az olyannyira vágyott öleléseket. Bátorította kedves és szelíd természetét, a buzgóságát, hogy megossza édességet a többi gyerekkel.
„Védelmező oldala a fiú érdekében beindult” – mondta az anyakirályné udvarhölgye, Dame Frances Campbell-Preston – „ugyanakkor a legjobb szándékkal is táplálta az ifjú herceg önsajnálatra való hajlamát is”.
Károly korai otthoni oktatását Catherine Peebles, a „Mispy” becenévre hallgató, glasgow-i nevelőnő felügyelte, aki együtt érzett a kisfiú szokatlanul nagy bizonytalanságával és azzal a hajlamával, hogy a felemelt, dorgáló hangra könnyen megrémül és visszahúzódik. A kis nebuló egyébként mindig igyekezett megfelelni az elvárásoknak, szorgalmasan megcsinálta a leckéket, ám könnyedén elkalandozott, sőt álmodozó volt. „Fiatal még ahhoz, hogy ennyit gondolkodjon” – jegyezte meg Winston Churchill, miután nem sokkal a negyedik születésnapja előtt megfigyelte a herceget.
Nyolcéves korára a királynő és Fülöp herceg úgy döntöttek, hogy gyermeküknek szüksége van kortársai társaságára, így tulajdonképpen ő lett az első trónörökös, akit a Palotán kívül oktattak.
1957 elején királyi limuzinnal érkezett a londoni Knightsbridge-ben található Hill House Schoolhoz. Szülei minden erőfeszítése ellenére – busszal járt a játszóterekre, a többiekhez hasonlóan felsöpörte az osztálytermet – nehezen vegyült el a többi fiúval. Károly hamarosan kifejezetten jól tudott írni és olvasni, bár a matematikával nehezen boldogult. Az első félévi bizonyítványa megjegyezte, hogy „a tanuló egyszerűen imád rajzolni és festeni”, valamint „zenei képességeket is mutat”.
A fiú jól érezte itt magát, ám alig hat hónap elteltével apja átíratta őt a bentlakásos, 1645-ben alapított hampshire-i Cheam Schoolba, ahová ő maga is került nyolcéves korában. A fiú, aki ekkor még alig múlt kilenc, súlyos honvágytól szenvedett, a plüssmackóját szorongatta és gyakran sírt, amikor egyedül volt. Trónörökösként kifejezetten vonzó célpontot jelentett az iskolatársaknak, akik gúnyolódtak rajta elálló fülei miatt, sőt kövérnek nevezték a pufók arcocskájú herceget. Hamarosan hozzákezdett a heti rendszerességű levelezéshez – ez volt a kezdete későbbi szenvedélyének. A kor hagyományainak megfelelően, gyakran kapott verést a szabályok megszegéséért: „azok közé tartozom, akiknél a testi fenyítés valóban bevált” – emlékezett vissza komoran.
Károlynak törékeny alkata volt. Krónikus arcüreggyulladásoktól szenvedett, 1957 májusában mandulaműtét miatt kórházba került. Nem sokkal később, amikor ázsiai influenzával ágyhoz kötötten feküdt az iskolában, szülei nem látogatták meg (mindketten be voltak oltva, így nem kellett tartani a fertőzéstől). Ehelyett, mielőtt októberben elutazott volna egy kanadai körútra, a királynő búcsúlevelet küldött neki. Erzsébet és Fülöp herceg ismét körúton voltak Indiában, amikor elsőszülöttük 12 évesen kanyarót kapott.
A fizikailag gyenge, tempójában lassú, valamint kissé túlsúlyos Károlynak nem volt tehetsége a rögbihez, a kriketthez, a focihoz, vagyis a presztízsnek számító iskolai sportokhoz, sőt lóháton is kifejezetten bizonytalanul viselkedett. A tanítási szünetekben a Balmoral közelében lakó helyi fiúkhoz csatlakozott egy-egy krikettmeccsre: „Mindig bátran kisétáltam a pályára” – emlékezett vissza – „hogy aztán néhány perc múlva gyalázatosan visszatérjek”. Károly magányossága és boldogtalansága Cheamben fájdalmasan nyilvánvaló volt családja számára. A királynő 1958 elején Anthony Eden miniszterelnöknek írt levelében így beszélt: „Fiam éppen most kezd rettegni a jövőheti visszatéréstől, a második félév sokkal rosszabb lesz”.
A Cheamben szerzett legfontosabb tapasztalat az volt, hogy a fiatal herceg felfedezte: otthon érzi magát a színpadon, ez pedig igen hasznos képesség egy közszereplő számára. Az „Utolsó báró” című darabban játszott szerepéhez órákon át hallgatta Laurence Olivier felvételét Shakespeare III. Richárdjának egyik előadásában.
1961 novembere volt. Szülei ismét külföldön tartózkodtak, ezúttal Ghánában. Helyettük az anyakirályné és Anna hercegnő nézte végig a trónörököst, aki Richárdot, a torzságáról híres 15. századi uralkodót alakította: „Néhány perc múlva a színpadra egy borzasztóan szörnyű kinézetű teremtmény csoszogott” – írta az anyakirályné lányának – „egy kéjes vulgár, rettenetes kifejezéssel, eltorzult szájjal; rémületemre kezdtem rájönni, hogy ez az én drága kisunokám! Nagyon jól játszotta a szerepét”.
Károly nem kötött tartós barátságokat a Cheamben töltött hosszú és fájdalmas öt év alatt. Az anyakirályné határozottan kérte szüleit, hogy a Windsor-kastély közelében lévő ősi bentlakásos iskolában, az Eton College-ban folytathassa tanulmányait, miközben tudta, hogy Fülöp a saját Alma Materét, a Skócia északkeleti szegletének többnyire elszigetelt részén fekvő Gordonstount szorgalmazta.
Az apa megduplázta a durva nevelés értékét. Azzal érvelt, hogy Gordonstoun lenne a legjobb hely félénk fia számára. A királynő Fülöp mellé állt, megpecsételve ezzel Károly sorsát.
Erzsébet nem kísérte el férjét 1962 májusában, amikor fiát az intézménybe szállították. A „campus” közepén egy 17. századi szürke kőépület állt (amelyet a legenda szerint Sir Robert Gordon építtetett kör alakban, hogy az ördögök ne repülhessenek be a sarkokba), melyet hét, fából készült lakóház keretezett, ez korábban R.A.F.-laktanyaként szolgált. A herceget 13 másik fiúval együtt a Windmill Lodge-ba osztották be, ezzel pedig kezdetét vette egy olyan megpróbáltatás, amelyet nem kevesebbnek tekintett, mint börtönbüntetésnek.
Károly nem rendelkezett sem apja rugalmas temperamentumával, sem viszonylagos névtelenségével, sőt nem volt meg benne a tiszteletet kiváltó fizikai erőnlét sem. Címeitől és trónörökös státuszából származó terheltsége miatt tanárai már az első naptól kezdve áldozatként emlegették: „A zaklatás gyakorlatilag intézményesült és durva volt” – mondta John Stonborough, a herceg korábbi osztálytársa.
Károly kollégiumának házmestere Robert Whitby volt, „egy igazán undok alak” – emlékezett vissza Stonborough – „gonosz, egy klasszikus zsarnok, gyenge ember. Ha nem tetszettél neki, rajtad töltötte ki”. Whitby, akárcsak a többi házfőnök, átadta a házak vezetését a rangidős fiúknak, akik egyfajta hadiállapotot vezettek be, melyet rituális pszichológiai és fizikai bántalmazással egészítettek ki. Ez magában foglalta a fiúk szennyeskosarakba kötözését a jéghideg zuhany alatt. Kevés diák sétált Károllyal az étkezésekhez vagy az órákra. Azokat a fiúkat, akik megpróbáltak barátkozni a herceggel, „szürcsölő” hangokkal gúnyolták ki: „mindig eltávolodtak tőlem, mert nem akarták, hogy nyalizónak, a ’Király barátjának’ lássák őket” – emlékezett vissza az uralkodó.
Ahogy korábban Cheamben, itt is gúnyolták fülei miatt. A házon belüli rögbimeccseken a csapattársak és az ellenfelek egyaránt püfölték, fülénél fogva emelgették. „Egyáltalán nem láttam, hogy bárhogy is reagált volna” – emlékezett vissza Stonborough – „nagyon sztoikus volt. Soha nem vágott vissza”.
Az undok osztálytársak éjszakánként sem pihentek, horkolása miatt kínozták, ütötték a fiút, aki a bántalmazásokat gyötrelmes levelekben részletezte barátainak és rokonainak. Egy alkalommal megkötözték és egy jéghideg vízzel teli dézsába tették a herceget, akit csak fél óra múlva engedett szabadon egy éppen arra járó iskolai alkalmazott.
Károly számára döntő fontosságú napi támasz volt Donald Green, a védelmére kirendelt királyi testőr, aki idővel apafigurává vált. Ő volt a fiú egyetlen állandó barátja, bár a kollégiumban előforduló bántalmazások ellen nem sokat tehetett.
1963 júniusában, Károly második évében iskolai csapatával Lewis szigetére hajózott. A fiúkat a Stornoway Harbor nevű falu egyik kocsmájába vitték, ahol a 14 éves herceg cseresznyepálinkát rendelt: „Az első italt mondtam, ami eszembe jutott” – emlékezett vissza – „mert már ittam korábban, amikor hideg volt, kint a lövöldözésben”. Az alkalmon egy bulvárlap riportere is jelen volt, így a kiskorúak alkoholfogyasztásba való belekóstolása hamarosan címlapra került. Ezt követően a fővárosi rendőrség kirúgta Greent, megfosztva ezzel Károlyt egyetlen szövetségesétől és bizalmasától: „Soha nem tudtam megbocsátani nekik, amiért ezt tették. Azt hittem, hogy ez a világ vége”.
A Gordonstoun majdnem kioltotta a herceg Shakespeare iránti bimbózó érdeklődését, mivel ő és osztálytársai kötelezően „végigcsinálták” a Julius Caesart a szabványosított vizsgák miatt.
1965 novemberében a Macbeth főszerepét játszotta. „Az ő interpretációja, mondta Anderson – „egy érzékeny lelket idézett fel, aki más erők miatt valóban rá nem jellemző módon viselkedik”. Izgatottan várta, hogy szülei eljönnek az előadásra, ám ahogy „ott feküdt és fetrengett a színpadon – írta egy levelében – csak az apámat hallottam, és azt, hogy ’ha ha ha’.
Hasonló csalódást okozott Fülöpnek a csapatsportokban is, bár a hagyományosan felsőbbrendűnek titulált lövészet mellett a magányosabb, ezért jelleméhez jobban igazodó horgászatban jelentős képességeket fejlesztett ki.
Jóllehet, Fülöp még mindig cenzor volt, Károly bálványozta őt: utánozni kezdte modorát, fél karral a háta mögött járkált, jobb mutatóujjával gesztikulált, a hangsúly kedvéért összecsapta a kezét, bal karjának ujját mindig felhajtotta.
Fülöp újból elhatározta, hogy fiának gerincet ad, ezért azt a szokatlan döntést hozta, hogy 17 évesen Ausztráliába küldte: a herceg két félévet töltött a melbourne-i Timbertopban, a Geelong Church of England Grammar School kötelékében.
A herceget felszabadította egy olyan ország kötetlensége, ahol – mint gyorsan megállapította – „nincs olyan, hogy arisztokrácia vagy bármi hasonló”. A Timbertop főleg a fizikai kihívásokról szólt, amiket Károly meglepő sikerrel teljesített: tűzforró hőségben vállalt terepjáró expedíciókat, három nap alatt akár 70 mérföldet is megtett, miközben az éjszakákat egy vékonyka hálózsákban fagyoskodva töltötte. Találkozott piócákkal, kígyókkal, hatalmas hangyákkal, tölcsérhálós pókokkal, a többi diákkal együtt fát vágott és hasított, disznókat etetett, szemetet szedett, kitakarította a légycsapdákat. Fizikailag sokkal nagyobb próbatétel volt, mint a Gordonstoun, „ám a jellemnek nagyon jót tett, sok szempontból szerettem, sokat tanultam belőle” – mondta.
Amikor 1966 júliusában távozott, a társai nagy lelkesedéssel köszöntötték.
A Balmoralban töltött hosszabb nyári tartózkodás után Károly 1966 őszén visszatért a Gordonstounba az utolsó évre.
Miután 1967 júliusának végén szüleivel Balmoralba távozott, engedelmesen elmondta, hogy Gordonstoun megtanította őt az önuralomra és önfegyelemre, „formát, alakot és rendet” adott az addig rendezetlen életének.
Meglepő módon a jelenlegi uralkodó szülei elismerték Dermot Morrahnak, az erre felhatalmazott királyi életrajzírónak, hogy a Gordonstoun-kísérlet elmaradt a reményeiktől, és hogy Károly „szögletes minta volt egy kerek lyukban”.
Morrah a Károly korai életéről szóló 1968-as könyvében, a To Be a Kingben azt írta, hogy az iskola csak „még jobban magába zárta” a herceget. Ahogy unokatestvére, Pamela Hicks megjegyezte: „soha semmit nem tud maga mögött hagyni”.
Average Rating