A hatodik és egyben utolsó évadában a The Crown, vagyis A Korona, (amelyet a kritika gyakran csak a „The Diana Show-nak nevez) gyakorlatilag egyetlen másodpercet sem veszteget arra, hogy eljusson a legnyilvánvalóbb, fenyegetően borzongató eseményszálhoz.
Az első epizód egy kutyáját sétáltató férfival kezdődik, aki egy szokatlanul szűk utcán halad. Amint megpillantjuk az Eiffel-torony borongós alakját, máris tudjuk, mi fog következni. Hirtelen egy fekete autó száguld be egy sejtelmesen megvilágított párizsi alagútba, autók és motorkerékpárok követik, majd egy halálos baleset szörnyű hangjai hallatszanak. Mindeközben persze nem hagyjuk magára a kutyasétáltató urat sem (ez szokatlan narratíva), aki előveszi mobiltelefonját, hogy segítséget hívhasson.
Ez a jelenet, amelynek pályája már-már annyira ismerős, hogy gyakorlatilag a séma alapján ki tudjuk tölteni az üres részeket, rámutat arra, mi is a leggyengébb ebben az új, nagy szenzációval járó évadban. Ahelyett, hogy kijavítaná az előző részek katasztrófáját, inkább a hibákra támaszkodik. A korábbi évadokhoz hasonlóan, gyakorlatilag elénk tolja a valós képek és videók végtelen, felvilágosítás nélküli rekonstrukcióját, amelyek jóllehet, a kultúra részévé váltak, sőt világszerte felismerhetők, de csak azon nézők számára, akik figyelemmel követték a királyi családot érintő legfontosabb, esetleg kevésbe jelentős történéseket. Akik túl fiatalok ahhoz, (vagy eddig nem érdeklődtek eléggé) hogy első kézből emlékezzenek a kilencvenes évekre, benne Diana halálára, értetlenül állhatnak a TV-készülék képernyője előtt.
Ugyanakkor, mintegy kontrasztként, az évad eddigi legjobb pillanatai, melyek itt-ott átvillannak, azt erősítik meg, ami mindig is a sorozat legsikeresebb, legizgalmasabb és a szórakozás tekintetében legkielégítőbb eleme volt: a képzeletbeli jeleneteket, a kitalált, avagy ügyesen átalakított történelmi tényeket. Erzsébet hercegnő 1947-es házasságától kezdve (ezek az első évad nyitójelenetei), a sorozat tulajdonképpen magával a megtörtént valósággal játszott, miközben tehetségesen és kreatívan dramatizálta azt, hogy mit mondhatott és tehetett volna bizonyos szituációkban a királyi család.
A sorozat népszerűsége és a képzeletbeli jelenetek miatt a közönség részéről mindig is volt egyfajta gondolkodás, időnként kisebb-nagyobb vita, hiszen egyesek valóságként tekintettek a fikcióra is. Cikksorozatok láttak napvilágot szakértői oldalakon, melyek azt próbálták tisztázni, mennyit kell-szabad elhinni a Korona állításaiból. Az elmúlt évadban a legnagyobb felháborodást például az váltotta ki, hogy a plot szerint Károly megkérte John Major miniszterelnököt: segítsen rávenni a királynőt a lemondásra. A valódi Major persze ezt „egy hordónyi ostobaságnak” nevezte. Azt el kell ismernünk, hogy az ilyen és ehhez hasonló bensőséges fikciók, amelyeket a sorozat alkotója és írója, Peter Morgan élénk párbeszédekkel hitelesnek hatóan elénk tár, megkülönböztetik a műsort az ügyetlen, sémákkal dolgozó történelmi drámáktól és az egyszerű, tényközlő jellegű híradós beszámolóktól.
Morgan időnként magát a királynőt is átélhetővé, megközelíthetővé tette számunkra. Láthattuk, hogy egy olyan nőről van szó, aki küzd mindennapi problémáival, fiatalkori bizonytalanságával, a férje hűtlenségéről szóló pletykákkal, amelyekről úgy tűnik, inkább nem is akart tudni (avagy tudomást venni) és legidősebb fiával, valamint menyével, akiket kifejezetten problémásnak talált.
Az évad első négy epizódja 1997-ben játszódik, rövidke két hónapot ugrik vissza az időben a párizsi autóbalesethez képest, majd Diana (Elizabeth Debicki) temetésének szomorú eseményén keresztül halad előre. Az eddigi legnyomasztóbb, szinte kézzelfogható aggodalmaink itt kissé eloszlanak, hiszen a sorozat nagyon tisztelettudóan bánik a Diana halálát és annak utóéletét övező jelenetekkel, nincsenek konkrét képek a balesetről vagy fikciós bevágások az édesanya megroncsolódott holttestéről. És igen, a szárnyra kapott találgatások valóban igazak: a hercegné megjelenik a halála után, beszélget volt férjével, Károllyal, sőt a királynővel (Imelda Staunton) is! Ezek a szereplők azonban egyértelműen – ahogy Morgan mondta – azt képzelik el, hogy mit mondhatott volna nekik, ami sokkal inkább a gyászuk, feldolgozhatatlan fájdalmuk jele, mintsem egy kísértethistória.
Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül amellet, hogy sorozat képtelen elkerülni a beégetett szereposztási, vagy jobban mondva megrögzött jellemformálási adottságait. West – aki egyébként a valódi Károly jótékonysága alapítványa, a Prince’s Trust nagyköveteként is dolgozik – földhözragadtsága érdekesen hat egy olyan karakter megformálásában, aki minden eddiginél erőteljesebben tűnik végtelenül önzőnek és idegesítően kiváltságosnak egyszerre. Mondhatnánk, hogy az ilyen jellegű „jogosultság-érzés” mintegy foglalkozási ártalom egy olyan ember számára, akit úgy neveltek: Isten azt akarja, hogy király legyen. De a Korona Károlyának jelleme alatt valami sokkal nagyobb és erősebb: durvaság és düh húzódik meg. Nem túlzás azt állítani, hogy az alkotók e húzásukkal olyan karaktert teremtenek, akit nem szabad kedvelni, aki Diana egyértelműen negatív ellentéte, aki – ellentétben a valódi Károllyal – csak az antimonarchisták számára lehet vonzó. A megformált alak némán, de egyenes megvetéssel bámulja anyját, akit „mamának” szólít, amikor az nem hajlandó elmenni Kamilla (Olivia Williams) 50. születésnapi partijára, ami az elfogadás első jele lehetett volna. Később egyenesen kirobban a helyettes magántitkárának, Mark Bolland (Ben Lloyd Hughes) PR-szakértőnek, akit az ötödik évadban már láthattunk. Ő volt az, aki elkezdte megszervezni a hosszú távú média-tervét, annak, hogy Kamilla királyné legyen. Károly fiktív alakja – meglovagolva az eredeti király szangvinikus természetét – itt eszeveszetten kiabál, miközben képtelenül követeli, hogy a Kamilláról szóló pozitív tudósítások váltsák fel a bulvárlapok beszámolóit, amelyek Diana és Dodi Fayed (Khalid Abdalla) St Tropezben való téblábolásáról szólnak.
Hát, nemde negatív, megvetendő figuraként állítják be a Josh O’Connor által a korábbi évadokban játszott, kérdezősködő, kötelességtudó fiatalembert?! És akkor megtörténik a nagy törés! Drámai módon West a negyedik epizódban teljesen átalakul, méghozzá a Diana halálára adott gyászos reakció által: arca megrázkódik, amikor besétál a párizsi hullaházba, hogy megnézhesse a korábbi felesége holttestét. (Természetesen, itt is tisztelettel bántak a hercegné emlékével, így a kamera folyamatosan a férfin van, nem pedig azon, amit a karakter lát.) Az alak egyre lágyul: a halál utáni elképzelt beszélgetésében sajnálkozik a tönkrement házasságuk miatt.Végül azonban győzedelmeskedik az, ahogy Morgan elképzeli, jobban mondva elképzelteti őt: Károly soha nem mutat megbánást, amiért úgy döntött, feleségül veszi a lányt, hogy a szülei kedvében járjon, miközben soha nem mond le Kamilláról.
Maga Kamilla egyébként alig-alig van jelen azon kívül, hogy hűségesen áll Károly mögött. Biztosan érdekes lesz látni őt az elkövetkező epizódokban, mert gyakorlatilag ő volt a legárnyaltabb, sőt azt is mondhatnánk legkidolgozottabb, legkifejlettebb elképzelt karakter a szerelmi háromszögben, melyet az ötödik évadban láthattunk. Őszintén szerelmes volt, mégis vadul elszánt annak érdekében, hogy királyné lehessen, és ehhez Bollandot is segítségül hívta.
A The Crown Dianája egészen érdekes. Könnyen sebezhető, de sosem olyan mélységesen megformált, mint az igazi hercegné. Debicki alakítása az eddig is tapasztalt mimikába burkolózik: biztos állandóan görcsölhetett a nyaka, mert folytonosan arra törekedett, hogy felnézzen pillái alól.
Ennek ellenére a karakter részese az évad legötletesebb, a valósághoz is hűen igazodó epizódjának: a Diana és Dodi közötti kedves, boldog kapcsolat, tulajdonképpen nem egy nagy románc, hanem két olyan ember barátsága, akik kölcsönösen és mélyen megértik egy hatalmas család kínzó nyomását. Dianát egy olyan nőként látjuk, aki nehézségekkel küzd, miközben megpróbálja kézbe venni az életét, és azon dolgozik, hogy elősegítse a karitatív munkát, például felhívja a figyelmet a taposóaknák veszélyeire. Negatívumként említhetjük, hogy a magyarázat elmarad, itt is az előzetes ismeretre támaszkodik a műsor, amikor olyan képeket idéz fel újra, mint például Diana púderkék fürdőruhában a jacht ugródeszkáján ülve.
Morgan (egyébként maximálisan tiszteletteljesen) olyan utolsó napot teremt Diana számára, amely egyre fokozza és fokozza az elkövetkező tragédiát, beleértve egy gyengéd telefonbeszélgetést a fiaival, amelyben biztosítja őket, hogy nem megy hozzá Dodihoz, és megígéri, hogy másnapra hazajön.
A már korábban látott antimonarchia-szag egyébként csaknem teljesen belengi a filmet a szereposztás és a vágójelenetek tekintetében is, beleértve ebbe a folyamatosan érzékeltetett éles kontrasztot Diana napsütötte napjai és a Buckingham-palota sötét fátylai, árnyékai között.
A negyedik epizódban Morgan belép a 2006-os, Helen Mirrennel (Oscar-díjas színésznő) forgatott, Diana halálának utóéletéről szóló A királynő című filmjátéknak időszakába. A múlt két rétegén, a történelmen és az előbb említett, jól sikerült filmnek copy-változatán küzdhetjük át magunkat.
Ezúttal azonban nem minden idők legfiatalabb brit munkáspárti miniszterelnöke, a vehemens természetű Tony Blair (ahogy az eredetileg történt, hiszen kormányválságtól tartott), hanem Károly sürgeti a királynőt, hogy hagyja el minél előbb Balmoralt, és menjen Londonba, hogy ezáltal nyilvánosan gyászoljon. „A nemzet anyjának kell lenned” – kiabálja a negatívvá alakított Károly. A Staunton által megformált karakter kissé acélosabbnak tetszik mint Mirren, amikor azt válaszolja: „Nem szeretném, ha kioktatnának arról, hogyan és mikor kell gyászolni vagy érzelmeket kimutatni”.
Ha már Staunton! A Harry Potter-filmek ötödik részéből jól ismert, tehetséges színésznő alaposan meggyőző alakítást nyújt, személyes véleményem szerint sokkal jobbat, mint elődjei, még akkor is, ha Károly és Diana miatt kissé háttérbe szorul. A Mirren-filmmel ellentétben itt sokkalta pozitívabb egyéniség, aki gyöngyöző szemmel, kifejezetten határozottan áll ellen. Jó lett volna többet látni abból, hogy mit gondolhatott ekkor a királynő, hiszen ez a korábbi évadok fikciójára sokkal jellemzőbb volt.
Erzsébet hirtelen megenyhül, majd Londonba megy, miután elképzeli, hogy a szellemszerű Diana beszél hozzá. A döbbenetes változás éppoly gyorsan történik, mint ahogyan Károly is hirtelen értékeli, hogy mit jelentett, jelenthetett Diana az országnak és a világnak. Az ilyen karakteres kitérők miatt úgy tűnik, mintha a sorozat kissé száguldana, annak érdekében, hogy utolérje azokat a történetpontokat (és a negyedik epizód végét), amelyeket mindenki vár és meg is kap, akár kell, akár nem: Vilmos és Harry az anyjuk koporsója mögött sétál, a királynő végre elmondja a nemzethez intézett beszédét Dianáról, ami Staunton kompromisszummentes ábrázolásában az egésznek erőltetett jelleget ad. Ez a motívum egyébként – tévesen – sokkal erősebb, mint a mintaként szolgáló Mirren-filmben, pláne erősebb, mint a valóságban.
Azt természetesen nem tagadhatjuk, hogy a valóság világában az augusztus 31-én történt tragikus halálesethez képest kissé késve, szeptember 5-én tért vissza Londonba a néhai uralkodónő, ennek azonban elsősorban az volt oka, hogy unokáit megvédje. Még MINDIG várjuk azt a filmet, feldolgozást, ami Erzsébet döntését megérti!
Morgan elegáns írása és átható, spekulatív pszichológiája mérhetetlenül izgalmas volt EDDIG! A harmadik évadban kezdett el minden billegni, a következő kettőben pedig csaknem teljesen elvesztette az egyensúlyát, és most – pozitivumai mellett – talán a szakadékba zuhan, annak ellenére, hogy az egész szereplőgárda igyekszik játékosan megállítani a száguldást a lejtőn.
A méltóságteljes öregedés mindig is nehézséget jelentett a The Crown számára, mely több mint fél évszázadon ível át, miközben három teljesen különböző szereposztásban forgott a 2016-os premier óta. Az első négy évadban a sorozat egy pazar korabeli dráma volt, amely ünnepélyesen szemlélte a brit királyi család áldozatait és botrányait. Ahogy az elvárt, az előbb Claire Foy, majd Olivia Colman által alakított II. Erzsébet királynő volt a kvázi-tragikus hősnő, egy kötelességtudó uralkodó, akit nehézkes távolságtartása elidegenített az általa vezetett családtól. Újra és újra végignéztük, ahogy a hagyományt a boldogság, az emberség és a szeretet fölé helyezi, amiért elszigeteltségével fizetett.
Ezekben a kiszámítható utolsó évadokban azonban új hősnőt kaptunk, Dianát. Láthattuk Károly és Diana válásának minden „suta” részletét, a hercegné bombasztikus Panorama-interjúját, a „bosszúruhát”, amely a Cégtől való megszabadulását szimbolizálta, sőt még a Tampongate is reflektorfénybe került. Felfedtek, láttatni és elképzeltetni akartak egy olyan intézményt, melynek feszültek a varratai, mely végül a szétesés veszélyével fenyegetett.
Túl gyakran lehet bennünk az érzés, hogy mi magunk is megírhattuk volna a történetet, feltéve, hogy ismerjük a történelmi hátteret. „Ne reagáljatok” – tanácsolja Fülöp herceg az unokáinak – „tartsátok a szemeteket előre vagy a földre szegezve”. Nos, úgy tűnik, Morgan is megfogadta ezt a tanácsot, így perspektívája négy döntő epizód érzelmi hatókörét szűkíti le.
Average Rating